Élet Montreálban

Nehéz beszélni az élményekről. Az ottani világról és életről, hisz annyira szokatlan volt, annyira hihetetlen. Igazán nem tudtam hova tenni magam. Nem voltam túrista és nem voltam helyi lakos sem. Csak egy ember, aki pár napig együtt volt szétszakadt családja egyik felével. Így az ottlétem sokkal inkább az együtt töltött időről szólt, mint a hatalmas túrákról, vagy egész napos városnézésekről. Egy kis időre része lettem egy átlagos, magyar család hétköznapi életének Montreálban.

A hely, ahol élek

Montreál külterülete. Nevezett Snowdown. A jellegzetes, vörös téglás házak, a külső lépcsőikkel annyira egyformák, hogy első nap külön meg kellett tanulnom, honnan lehet felismerni azt, ahol mi lakunk. Nálunk egy borostyán ág a jellegzetesség. Máshol egy más színű kilincs. Csak apró kis eltérések vannak. Nem tudom eldönteni, hogy ez így most unalmas, vagy rendezettsége által inkább szépnek nevezhető-e. Első döbbenetem a zár, ami szinte nincs. Kívül egy kilincs van csak, belül meg egy kézzel fordítható tekerentyű, amit esetleg este használnak. Esteleg. Itt nincs ilyenre szükség, mondják és én ámulok, meg irigykedek.

Minden házban adott a mosókonyha és a szárítógép is alap kellék, ha az ember nem szeretne három napot várni a ruha teljes száradásáig. Itt teljesen normális, ha egy lakás öt szobás és alap a két fürdő is. Se nagynak, se extrának nem számít ez. Külváros, családokra van tervezve.

Mondhatni, totálisan ideális minden. Egyetlen ,nem tudom megszokni’ dolog a zuhany, ami hatalmas fejszerkezetéből olyan erővel zúdítja rám a vízet, hogy a bőröm szinte fáj tőle.

Időjárás

Hó, hó és jégcsapok. Ha valaki azt mondja, Kanada, hát ez jut eszembe elsőnek róla. Szinte mindennap esett a hó gyönyörű, hatalmas pelyhekben és szinte minden nap előbújt a nap, hogy a hófehér látványt még szikrázóbbá, még meseszerűbbé tegye. A járdát és az utat szinte fölösnek hatott takarítani, de azért becsülettel megjelentek mindennap a hókotrók, hogy a közlekedés zavartalan lehessen. 

A helyiek láthatóan kellő rutinnal viselik kint a telet. Senkit nem zavart, ha reggelre virradóra 10 centis hó borította be a kocsiját. Nem töltöttek hosszú időt takarítással. Csak megütögették a kocsi oldalát, nyitották az ajtaját és indultak is. Gobdolom, úgy voltak vele, hogy az ablaktörlő és a menet szél majd megoldja a többit.

Persze sokan indultak neki a napnak gyalogosan. Én, aki megszokta, hogy mindig ütemes, gyors léptekkel halad, ráeszméltem, hogy kint ez lehetetlen és okkal sétál mindenki lassabb tempóban. Kint nem tudsz rohanni. A folyton hulló hó okán, a házak között vagy vastag hó fedi a járdát, vagy jég. Csak a nagyobb útak mentén találni járható járdákat. 

A kint kölcsönbe kapott túrabakancsomban, arra is rá kellett ébrednem, hogy az ilyen meleg, hótól védő lábbelik, már önmagukban visszatartják az embert a rohangálástól. Nem is kellett sokat sétálnom ahhoz, hogy elfáradjak. De ettől függetlenül azt kell mondjam, hogy havat taposni hatalmas élmény. Hallani azt a tipikus csikorgó hangot, szintén. Elfáradni, szintén.

Kint már az is külön projekt, hogy az ember bevásároljon. A nagy élelmiszer bolt viszonylag messze volt és úgy készültünk fel egy-egy bevásárlásra, mintha túrázni nennénk a hegyekbe. Sok, sok réteg ruha, hátizsák, nagy bakancs… Aztán kezdődhet a hótaposás. Nekem, így rövid távon, határozottan élmény volt, ahogy maga a vásárlás is.

Üzletek: 

Nem érteni! Totálisan logikátlannak hat. Mert az üzletek polcain van itt is egy rész, ahol dobozos üdítők vannak, meg ott is, meg öt sorral odébb is… Így helyi családom társaságában megesett, hogy tíz percig is tartott megtalálni a bevásárló listára vésett 100%-os almalét. Pedig ők már rutinosnak számítanak. Végül polcra téve nem is találtunk ilyet. Egy magányosan álldogáló rakodó kocsin viszont igen. Jellemző. Valaki kihúzta, hogy majd kipakolja és majd ki is fogja… Csak itt senki sem siet. Itt 5 percet is várhatsz a hentes pult előtt. Nem azért, mert nem figyelnek rád. Szépen, illedelmesen kérdezik meg mit szeretnél, csakhogy miközben egymással beszélgetnek, a kikért szalámi szeletelése olykor abba marad és csak akkor folytatódik, mikor a pultban megbeszéltek egymással minden fontosat. Kerek szemekkel nézek csak. Otthon ezért ölnének. Nyugalomra intenek. Ez itt ilyen. Senki sem rohan sehová. Kicsit elgondolkodom azon, hogy vajon, ha a hó nem nehezítené a haladást, akkor is ilyen nyugisan és komótosan sétálnának-e az emberek az utcán… Azt hiszem igen. Mintha a stressz és rohanás fogalmát nem ismernék ezen a területen. 

Emberek:

Vegyes. Annyira vegyes, hogy el sem sorolom. Nem tudom, van e olyan nemzetség, aki nem képviselteti itt magát. De bárki is, bárhonnan is jött, a francia nélkül itt nem boldogul. Mert ez az alapnyelv és annak ellenére, hogy minden terméken megtalálható a francia és angol felirat is, annak ellenére, hogy az emberek nagy része egy minimum szinten beszéli az angolt, minden hivatalos ügy intézése kizárólag franciául történik. Mindemellett még parkolni sem fogsz tudni, ha legalább a hét napjait nem tudod franciául. 

Ettől függetlenül senki sem néz rád morcosan, ha angolul szólalsz meg és amennyire nyelvtudásuk engedi, mindenben segítenek.

Segítenek! Ezt éreztem végig. Közöny helyett valamiféle erős empátia és összetartás érezhető. Nem tudsz végig menni úgy az utcákon, hogy ne találj itt, ott egy jó állapotú bútort, vagy egyéb olyan hasznos dolgokat, amiket az emberek a házuk elé raknak ki felirattal ellátva. Karácsony közeledtével pár házzal odébb így szereztünk be rengeteg karácsonyi díszt és égősort. Ki volt téve egy nagy szatyorba, amin az állt: működő, karácsonyi kellékek. De egy kanapé és erősítő is került már így a házba. Ingyen, az utcáról. 

Az emberek itt nem gyűjtögetnek. Ami már nem kell, azt időben lecserélik, így. Kirakják. Más meg örül. Szakadt, rossz állapotú dolog nincs kitéve. Csak olyan, mit más még használni tud.

De olyan eset sem fordul elő, hogy kérdezned kelljen vagy segítségért kiáltanod. Mert előbb vesznek ők észre, miközben épp böngészel egy térképet és jönnek oda hozzád beszélgetni, útbaigazítani. Figyelmesek, segítőkészek. Mintha ez lenne az alaptermészetük. Sokszor, sok esetben tapasztaltam meg ezt.

Egy idő után olyan bátran közlekedtem kint, minta mindig is ott éltem volna. Egyszerűen azt éreztem, nem eshet bajom. Bármi is történik, lesz rá megoldás. Egyetlen tájékozódásra képtelen ember sem tud elkeveredni ilyen emberek között.

Látnivalók:

Van is, nincs is. Montreal önmagában egy megnézendő, megtapasztalandó, varázslatos hely, ami nem hatalmas mennyiségű turista látványosságairól híres. Természetes ott van Old Montreal, meg a helyi Notre Dame, meg az underground city, mint helyi sajátosságok, de történelméből fakadóan, nem lehet azt mondani, hogy tele van látnivalóval. 

Persze, fentieket megnéztem mind és rácsodálkoztam a központban található hatalmas felhőkarcolókra is. 

Legnagyobb emlékem mégsem ezekhez köthető. Egyik nap épp az underground city egyik komplexumában bolyongtunk, ami már önmagában is lenyűgöző volt hatalmas szökőkútjával, különös fényvilágával, karácsonyi kisvasútjával, de az igazi meglepetés akkor ért minket, mikor felmentünk a felszínre és kinézetünk az épületből. Kint piciny vásári házikók álltak. Mivel a társaság már kellően fáradt volt, alig tudtam rábeszélni őket, hogy kimenjünk körülnézni. De végül nyertem és ahogy kiértünk, az elképedt arcokon azt láttam, hogy jó döntés volt megnézni a kinti világot. A nap sütött, a hó nagy pelyhekben esett, finom illatok és zene csapta meg érzékszerveinket, mi meg percekig csak álltunk ott, tátott szájjal. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen erősen a karácsony közeledtét. A hangulat és látvány annyira idilli volt, hogy szinte hihetetlennek hatott. De mi ott álltunk mindennek közepén. Közelebb mentünk az éneklő kórushoz, megnéztük a Mikulás házát, és eljutottunk egy olyan területre is, ahol vidám csapatok mályvacukrot égettek a kitelepült tűzrakók fölött. Se a jegesmaci, se a rénszarvas szobrok nem tűntek giccsesnek. Valahogy minden passzolt mindenhez. Valahogy minden tökéletes volt. Egy igazi karácsonyi, vásári hangulat. Vidám, mosolygós és kedves emberekkel…

Honvágy:

Kint azt éreztem, hogy minden szépsége és pozitív tulajdonsága ellenére, képtelen lennék Kanadában élni. Mert bizony pár nap után elkezdett hiányozni az otthon és a sok megszokott, megszeretett dolog.

De hazajönni és elbúcsúzni sem tűnt könnyebb feladatnak. 

És nem tudtam miért tört rám a zokogás, mikor Pesten landolt a gépem, de annyit tudtam, hogy ez nem a hazatérő örömtől van.

Talán akkor jöttem rá, hogy a honvágy, mit kint éreztem, örökre velem marad. És már mindegy, hogy itthon élek, vagy Kanadába, mert valami mindig hiányozni fog. 

Több, mint egy hónapja történt mindez. S ez az érzés mit sem változott.

Több, mint egy hónapja lettem hontalan:

Hontalan