A világok, ahol élek

Kora reggel felkeltem és elindultam új munkahelyemre. Úgy kerültem ide, hogy ide raktak. Változásra vágytam, épp váltani készültem, mikor jött a hír, hogy más hely, más cég a jövő. Hát bólintottam egyet és azt mondtam, legyen. De ha lehet fokozni a furát, ez most a legfurább.

Már befele jövet megváltozik valami. Megváltoznak az utcák is. Minden annyira „nemes”. A kirakatok, az étterem, ahol kora reggel vasalt ingben, magazinból előkapott emberek kávéznak és minden szalvéta és piciny kanál a mérnöki pontossággal kimért helyén csücsül. A díszbokrok úgy görbülnek, mint a nap, sehol egy kikandikáló, rosszcsont ágacska. A virágok mintha sosem hervadnának. Az egész kép olyan hihetetlen. Olyan tökéletes. Tökéletes és kicsit disszonáns. Disszonáns, mert reggel amikor kapunkon kilépek, örült embertömeg és koszos utca fogad. Meg egy bácsi, aki az öreg és békés kutyájával üldögél a kerítés mellett. Mindig csak reggel. Nem kéreget, de örül, ha kap. Minden reggel ad egy mosolyt és minden reggel megfigyeli az embereket. Tudja, ki mikor megy munkába, tudja ki, hogy érzi magát. Tudja. Nem tudom, miért gondolom így. Talán mert irigylem tőle, hogy ennyi ideje van megfigyelni a világot.

Szóval így indul a reggel. Szegényekkel, szerencsétlenekkel, kitaszítottakkal és vakokkal. Rengeteg vak ember él a környékünkön. Ők pont úgy tanulnak boldogulni ebben a világban, ahogy én. És én innen indulok minden reggel egy tökéletesnek tűnő világ felé.

A munkahelyemhez közeledve áthaladok a “szebb nem is lehetne” étterem teraszán, majd elkanyarodom egy kicsit és már meg is érkeztem. Ahányszor belépek ide elgondolkodom azon, hogy vajon, amit itt látok, az igaz-e. A hatalmas hall, a nagyon elegáns kávézó a sok kényelmes, színes fotellel és a benne ülő tökéletesre vasalt, illatozó emberekkel. Annyira más világ. A mennyezetről árad be a fény, szökőkút zubog a lépcső mentén… A látvány szemet kápráztató. Csodálom azt, aki ezt megalkotta.

Mégis, olykor zavar ez az egész. Olykor azt érzem, hogy valami nincs ezzel rendjén. Mert aztán feljövök az irodába, ahol magától jár fel-le a redőny és beülök a tökéletes képet mutató emberek közé. És aztán fáj. Nyilal, fojtogat valami. Körülöttem az emberek mintha némán sikítanának.

Félelem lebeg körbe mindent és mintha ezernyi vágy, elfojtott stressz szeretne kitörni. A nyakkendők mintha túl szorosra lennének kötve. A körömcipők mintha sebet ejtenének. Az emberek arcán ott az egy másodperces illendő mosoly, aztán következő pillanatban, mikor azt hiszik, már nem figyelsz, elszürkül az arcuk és visszatér egy komor, egyenes vonal a szájuk helyére. Komolyak, dolgoznak, aztán rohangálnak. Egy megbeszélés itt, egy másik ott. Teljesíteni kell, jól kell szerepelni, meg kell felelni…

Értem, miért ez a hatalmas félelem itt. Nézni is sok. Mit meg kell tenni azért, hogy bent maradhass ebben a tökéletes épületben, ebben a tökéletes világban. Hogy végigjöhess a tökéletes kis utcákon és beülhess a tökéletes kis étterembe. Hogy megteremtsd tökéletes szülőként a tökéletes családot. Hogy otthon is tedd, amit ebben a világban tenni kell. Felelősségteljesen, illedelmesen, haladva az elvárások és szabályok mentén. Ezek az emberek itt, ezen az úton járnak. És már olyan régóta, hogy szinte kezdik hinni, hogy ennél nincs is jobb, nem is lehet más. Ez az élet.

Nem tisztem elvitatni ezt tőlük. De valahol fáj, valahol zavar. Néha úgy megráznám őket, hogy hé, nézd, süt a nap, szinte mosolyog. És nézd, milyen szép árnyékot vet ez a kis növényke az asztalodra. Látod? Érzed mennyire csodás ez? De nem megy.

Próbáltam beszélgetni is velük. Társalgásuk felszínes, sosem megy mélyre és nagyon tudatos gondolkodásról tanúskodik. Már előre számolják mennyit és miként kell félretenni a nyugdíjig, mennyi pénzbe kerül kitaníttatni a gyerekeket… Osztanak, szoroznak. (Valahogy csodálom ezt a képességüket).

Aztán egyszer csak felém fordulnak a tekintetek és megkérdeznek minderről engem. Hogy én hogy vélekedem? Szinte nehéz megszólalni. Nehéz felvállalni, hogy teljesen másként látok, de elmondom nekik. Látom az arcukon, hogy nem igazán értenek, ugyanakkor mintha egy kis öröm költözne a szemükbe közben. De, valahol mégis értik. Nagyon is értik és tetszik is nekik. Mélyen nagyon is egyetértenek. Persze közben lehet, hogy felelőtlennek és őrültnek látnak, és egyáltalán nem tudnak hova tenni. Igaz.

Nem illek ide. Ezt érzem én is. Kilógok. Fel tudok kapni egy körömcipőt, be tudok jönni csinosan… De indulás előtt mindig megnézem magam a tükörben: olyan fura vagyok. Felnőtt, érett nő. Csinos. A hajam pont olyan mérnöki pontossággal van beállítva, mint a díszbokrok az étteremnél. Magamra vettem a tökéletesség maszkját. Egész jól sikerült (Persze lehetne még csiszolni, de tőlem ez nagy szó). Beillek a kirakatba. Nem lógok ki. Nem lógok ki egész addig, amíg csendben ülök a helyemen és dolgozok…

Áh, dehogynem. Nincs itt senki más, kinek munka közben zene dübörög a fülébe és ütemre, hangosan veri a billentyűzetet. Nincs itt senki más, aki olykor elméláz, mert az ablakból felfigyel egy kint bólogató fára. Nincs itt senki más, aki olykor egyedül megy ebédelni, mert épp elvonulásra vágyok. Nincs itt senki más, aki zsigereiben érzi az itt lebegő stresszt és fájdalmat. Nincs itt senki más, aki olykor annyira nyitott, hogy rámenősnek nézik, pedig csak épp meg szeretné ölelni az egész világot. Nincs itt senki más, aki olykor annyira bezár, hogy elutasítónak vélik.

Vagy mégis? Itt van mindenki. És ott lent, a mélyen Ő meg Ő meg Ő pont olyan, mint én. Nincs itt senki más, csak mi. A felszínen ilyen olyan mintákkal, maszkokkal, szép vagy szakadt ruhákba burkolózva. Nincs itt senki más, aki különb a kerítésünk mellett üldögélő bölcs bácsinál és kutyájánál.

Hát akkor mi is a fura? A hatalmasnak tűnő távolság a víz mélye és felszíne között? Talán.

Miért titkolja a víz, hogy a mélyén milyen béke van? Miért kell ennyire mélyre úszni, hogy meglássuk? És miért lubickol mindenki egyenként a felszínén ahelyett, hogy belevetné magát a habokba? Talán mert ijesztő.

Talán nincs is annál ijesztőbb, mint felvállalni magunkat és a sok elvárással ellentétben úgy élni, ahogy szívünk diktálja:

Egyszerűen, őszintén, tisztán.