Mindig kívül keresünk. Azt hisszük, van valaki, aki pótolhatja az űrt.
Szenvedünk, ha nem kapjuk meg, amit akarunk, de ha még meg is kapjuk, akkor is újabb dolgokra vágyunk. Nem lesz soha elég, amit kint találunk.
Úgy tűnik, semmi és senki nem hozhatja vissza, amit feledtünk. Minden ott van már bennünk, rejtve ezernyi fátyol mögött. A boldogságunk forrása már rég velünk van s mégis, milyen nehéz megtalálni. Fuldoklóként kapálózunk, szeretet után esdeklünk, vágyódunk … s mindhiába…
Csak egyre erősebb és erősebb impulzusok érnek minket egészen addig, míg önmagunkra nem ébredünk.
Tűzben éghetünk más iránt, akkor nyugszunk meg, ha egy kicsit magunkra találunk. Akkor a hullámok elcsitulnak, békesség jön s hihetnénk, hogy már vége… de mikor már kezdjük jól érezni magunkat, kapunk egy még erősebb impulzust. Még nagyobb vágyat, még lángolóbb érzést, s folytathatjuk tovább bensőnkben a barangolást mindig egyre nagyobb és nagyobb lépcsőkön lépdelve, feljebb és feljebb, beljebb és beljebb.
Hát még a szerelmek is ezért jönnek, hogy tanítsanak? Mikor a lelki társaiddal már békére lelsz, jönnek a lángtesók (még nagyobb tanítással) s végül az ikerlángok, akik a legnagyobb leckét tartogatják.
Két dolgot tehetünk: elfojtjuk az érzelmeinket s azt játsszuk, hogy semmi baj nincs, vagy engedjük érzéseinket megnyilvánulni, majd kellően éberen kezelni és észrevenni, mit mutat ezt nekünk. Merjünk belenézni a tükrökbe, ha már annyira tartogatják:) Talán meglátjuk benne azt, amit eddig észre sem vettünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: