Ma nem volt semmi. Igazán semmi. Annyira semmi, annyira üres, hogy jó ideig csak fáradtan ültem és néztem ki a fejemből. Vártam a riportokat. Volt más munka is, de ezt akartam megcsinalni időben. Mert ma van a határidő és én meg akarom csinálni jól a munkám. De nem, nem jött a várt anyag. Csináltam hát mást, igazán kedvetlenül. Én a riportot csinálnám, most!
Végül megkaptam, enyhe lebaszással és hiányosan. Mert van más munka is, mert ez nem is olyan fontos… ‘Nektek! Nekem az! Én szeretném érteni és szeretném időre leadni. Mert nem szeretek késni, ebben nem. De mindegy, itt van, hiányosan, össze-vissza, rosszabb, mint valaha. Kétségbeesés. Ezzel most mit is kezdjek? Nincs baj, értelmezem, okos vagyok. De nem, ez csak kusza infó halmaz és nem is stimmel’.
Felhívom hát azt, aki küldte. Kedves vagyok. Igazán kedves. Alapvetően Ő is az, csak közli, hogy Ő sem tudja pontosan mi ez. Ez új, nem ismeri, csak kapta, csak küldte. Istenkém, hogy itt milyen mélyen gyökerezik az érdektelenség és beleszarás… Jó, nem baj. Kutatok tovább. Ki küldte? – Megvan, hívom. Igen, Ő küldte, egy részét érti. Végre. Végre egy kis fény a sötétségbe.
Amit lehet, összerakunk együtt. Ez az ember segít. Akar. Jót akar! Itt van már megint az az érzés, hogy ha már csináljuk, legyen jó. Hiába, régi kolléga. Úgy tűnik, nálunk tényleg mások voltak az emberek.
Vajon minket is alámos majd ez az egész? Vajon mi is egyszer ilyenek leszünk? Kifogásokat keresünk, beleszarunk? Lehet, hogy feladunk mindent, amiben hiszünk? Hisz annyi kérdés van és oly kevés a válasz. És hiába mész erre, meg arra, oly kevés a fény. Oly kevés a hit, az akarás.
Érzem, hogy elfáradok. S ha igazán elfáradok, félek baj lesz. Mi lesz, ha rájövök, hogy hiába kotorászok, igazán sosem fogok tudni mindent, hiszen itt senki sem tud mindent. Itt mindenki csak valamit tud. Apró pici puzzle darabok és olykor még össze sem illenek.
Erre mondta a főnököm egyszer, hogy nincs káosz.? De igaza van. Neki nem az. Ő már beleszokott. Istenkém, de féltem. Nem ide való. Nem is a legnagyobb kedvenc itt (legalábbis a királyok szemében). Nem, Ő sem idevaló.
De mindegy, csináljuk. Összeraktuk, amit lehetett. Mi: a régi kollégám és én. Mi ketten, ma kicsit meg akartuk váltani a világot, csak nem jött össze. S hogy mi munkált bennünk, tán senki nem tudja s érti.
Megint eszembe jut a tegnapi megbeszélés. Volt témája, szépen megírták. Még érdekesnek is tűnt. S aztán mi lett?
Bejött még pár emberke és ment valami hihetetlen fura, témához egyáltalán nem illő jópofizás. 40 percig! Csak ültem. Csak ültem és nem hittem a szememnek. Ennyi hazug kedvességet, ennyi valótlan okosságot, ekkora vetítéseket, én még nem láttam. Nem, nem haragudtam rájuk. De untam és de mégis, valahol haragudtam is. ‘Én dolgoznék, én csinálnám. Vagy érdekelne mi lesz, érdekelne az, ami miatt itt vagyunk. De ti elveszitek csak az időmet. Ebből pedig én ki akarok maradni’.
Nem lehetett. Elkezdtem hát agyalni, mit tegyek.
Fogom magam és felállok, lázadva kimegyek és majd a főnökömnek is fájdalmat és kellemetlenséget okozok, vagy tűrök, és megkérdezem kedvesen, hogy rátérhetnénk-e a tárgyra. Beszélhetnénk-e arról, amiért idejöttünk.?
Végül egyiket sem mertem. Nem akartam agresszív lenni. Nem akartam senkinek rosszat. De arról is letettem, hogy tovább figyeljem, hogy nyúlnak a nyelvek. Így hát kiszúrtam két szép képet a falon és épp elkezdtem elemezni a látványt, mikor a háttérből egyszer csak azt hallottam: “Na de térjünk a témára”. Lehet, hogy észrevettek. Lehet, kiült az arcomra minden. Nem tudom. Az is lehet, hogy a nagy főnök is érezte, elég volt ebből. Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy a szívemről egy kő leesett. ‘Lehet ez még jó. Vége a játéknak. Maradt 20 perc, talán hallok valami hasznosat is…’
Maradjunk annyiban, hogy sokkal okosabb nem lettem:)
Maradjunk annyiban, hogy amin tegnap, vagy ma pörögni akartam, amit próbáltam megtenni és jól tenni, nem ért sokat.
Maradjunk annyiban, hogy az én hibám. Nekem kell tán visszavennem.
Maradjunk annyiban, hogy bármennyire szeretek itt sokakat, megint azt éreztem, nincs itt helyem.
De lehet, ez csak egy ilyen nap. Lehet, velem van a baj.
Hisz most is itt van bennem valami mély csend, valami üresség.
Hisz most is azt érzem, semminek nincs semmi értelme.
Hisz lasan azt érzem, igazán senki vagyok.
Hisz azt érzem, lassan meghalok.
Mooji szerint ez így rendjén van.
Eszembe jut egy írása, ami körülbelül így hangzott: ha az önéletrajzod elfér egy bélyeg hátoldalán és még hely is marad rajta, találkozni szeretnék veled.
Mi van, ha az a cuki, aranyos, lelkes kislány, akinek hittem magam, nincs is?
Mi van, ha mindaz, amit fent írtam, csak egy történet? Mit írok akkor majd, ha erre igazán ráeszmélek. S mit tudok tenni?
Hogy leszek majd lelkes, szerelmes, vidám? Hogy lesz célom?
Istenkém, mi lesz velem? Félek!
Itt bent, mélyen csak csend van. S olyan üres…
Minden, mit fentebb leírtam, már el is veszett.
Az a cuki, aranyos, kedves, vidám, mindig szerelmes kislány… Már csak egy kép a falon…
Félek végleg elengedni, de attól is félek, hogy visszatér.
Azt érzem, van itt valami szép, tiszta. Valami megis jó itt. Értelem nélkül, cél nélkül… Van itt valami igazán szép! <3
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: