Álom

Egy hatalmas bolygón ébredtem, s a világból, mi körülvett, nem sokat értettem. Pátyolgattak, szerettek, neveltek, útat mutattak, majd engedtek, hogy már magamtól tanuljak.

Az emberek pedig befogadtak, felnőttnek hívtak, s én nem mertem elmondani, még mindig nem értem itt a dolgokat. 

Nem értem, s a kis világomba vágyom, hol tán nem él más, csak a virágom.

Hol minden tiszta s egyszerű, hol az élet valóban nagyszerű. Mert egyre bizton emlékszem, a szeretet volt ott velem.

Felnőttnek hívnak, s kilógok. Gyermeki szemekkel pislogok. S e hatalmas világ olykor úgy megijeszt, hisz kevesen hiszik, hogy mindez több lehet.

Mert annyi elv van, meg szabály, s mégis sok ember kiabál. 

Mert papír az úr, nem a fa. S ha büntetnek is, lehet egyik, másiknak gyilkosa.

Mert mindenki vesz, adni nem szeret. Közös helyett az önös érdek nyerhet.

Mert emberek, s nemzetek veszekednek, kik békére tán sosem lelnek.

Vicsorgó, szomorú fejek körül vesznek. Olykor valamiben épp hisznek. 

Hisznek családban, hazában, pénzben, tanult tudásban, hiedelmekben.

Hisznek, hisznek abban, hogy ha jól csinálják, minden rendjén van.

S kik jól csinálták, rendben vannak. Úgy hiszik, hogy rendben vannak.

Csak észre sem veszik, ha kezük megremeg, s szívük zakatolni kezd.

Csak észre sem veszik, ha valami fáj és hasogat, mert tudják, ők legalább rendben vannak.

A világ olyan, amilyen, de nekik akkor is babér terem. Kicsit szúr igaz, kicsit bánt, de a koszorút el nem dobják.

S ember emberre néz le magas trónusról, mert még többet érhet el holnaptól.

S a játék megy tovább, meg nem áll. Az nyer, ki hazugságban élen jár. Az nyer, ki már nem is tudja, hogy igaztalan minden szava. Így lesz hiteles, s megnyerő egy csalfa mosolya.

Kavargó káosz közepén állok, remegő szívvel szabadságért kiálltok. Hangom nem hallják, elfáradok, puha paplanom alá védelmet keresvén bújok.

Fejem párnámra hajtom, melegség vesz körül, mosolygó szám súgja: ez az, minek minden ember örül. 

Álmodom. Kéz kezet fog, szív szívhez ér. Itt mindenki él, azért az egyér. S Táncoló lelkek dallamán száll a szeretet a mennybe tán.

Hullnak érdekek, s dogmák, meztelenül járunk világokon át. Szó nem fakad, hang nincsen. Mégis itt van valami ebben a csendben.

Kéz kezet fog, szív szívhez ér. Meghalna mindenki, azért az egyér.

Mert ez mozgat mindent, s irányt csak Ő ad, mert felülír minden tanultat.

Miben nincs enyém, meg tied. Miben minden birtok elveszett. S a harc értelmetlenné lett. 

Kéz kezet fog. Egy dallam szól halkan. Csak szeretet van. Csak szeretet van.

Mosolygó arcok körülvesznek, majd nevetnek:

Miért nem mondta nekik senki, hogy ilyen egyszerű ez.?