Hebegek, habogok, gagyogok.
Hogy szóljak egy nagyhoz,
ha őszintén nem bírok.
Mert csak hálát mondanék,
mesélnék örömről,
s ölelnem örömömben rettentőn.
Mondhatnám, rossz ha nincs.
Nem megy úgy a munka,
ha üres iroda tátong a sarokba.
Mondhatnám inspirál.
Jobb leszek holnap.
A túlóra sem zavar…
Csak örüljön másnap.
De hogy szóljak egy nagyhoz?
Mily kínos a csöndem.
Hivatalossá válok ijedtemben.
Fát lehet ölelni,
főnököt nem illik,
mert azt bizony könnyen félreértik.
Pedig hála van csak itt,
meg szeretet,
meg munkál benne tisztelet.
De csak hebegek, habogok.
Mit is mondjak…
A hivatal, csak hivatal marad.
Tán ez az, ami egy őszinte lényt most bezavart.
Kér hát elnézést, ha nem mondott igazat.
Mer mondta volna inkább:
Köszöni, hogy ide hozta a sors!
És megtanulta, hogy a felszín alatt itt sincs semmi más, mert a zubbonyok mögött ott a valóság. Köszöni, hogy a képnek és örömmek is helye van.
Az új bögre mókás az emberek kedvesek… És olykor még tanulni is lehet:)
Mondta volna:
Nem tudni meddig tart ez itt. De itt is naivan hisz.
A százalék pedig még mindig nem számít, mert az az szép, ha az emberek arcán lesz egy felfelé ív.
És mindezért ölelte volna ujjongva, lelkesen…
De csak hebeg a sarokba csendesen:)
De nem, csakazértis megírja titokban: köszöni!
Mert ő bizony ilyen. Olykor csak kimondja, ami van.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: