Igen. Ma rosszkedvűen másztam ki az ágyból. Ott dübörgött még bennem az előző este. A srác, aki épp most érkezett meg Dániából és a reptérről egyenesen a mi kis csapatunkba landolt, az emberek, akik utána érkeztek…
Nem tudtam feldolgozni az élményt.
Ez a reggel még a sok feldolgozatlan emlékről szólt. Kérdések, és kételyek hada támadt rám.
De mi is történt este? Ott volt egy régi kolléganőm, aki szomorúan mesélte, hogy milyen atrocitások érik a munkahelyén. Be kellett látnom, hogy a “köcsög főnök” és “kiszolgáltatottság” okkal létező fogalmak. S míg ezerszer hálát adtam az égnek, hogy mindannak, amit barátnőm elmondott, az éles ellentétét élem meg a munkahelyemen, szükségét éreztem, hogy ezt az amúgy is bátor, erős lányt igazságra, őszinteségre és vakmerőségre sarkalljam. Tudom, hogy megoldja ezt. Ott volt az ölelésében az erő.
Aztán megérkezett egy idegen ember, barátok barátja… A fiú, aki kertépítő és csak úgy kiruccant Dániába magára szedni még egy kis tapasztalást. Mesélt és mesélt… Én meg csak hallgattam Őt egyre nagyobb csodálattal és alázattal. Szavaiból tömény szabadság, hit és lelkesedés áradt felém. Szinte lubickoltam benne. Mesélt egy festő barátjáról is, akit eltanácsolták a művészeti iskolából, s most a világ különböző pontjain állítja ki a képeit. Mesélt álmokról, célokról, bátorságról olyan erővel, lelkesedéssel és hittel, hogy elszégyeltem magam. Kezdtem idegesen mocorogni a székemben. Itt van nekem egy csomó zenész, színész barát, volt festő párom is, most meg ez. Hát tényleg sehova sem tudok menni, ahol nem a művészet kacag felém? Miért kapom ezt állandóan az arcomba? Igen, színészkedtem, zenéltem, festegetek. Mit keresek egy multinál? Hol ez a lelkesedés, hit, élet belőlem?
Hány példa kell még, hányszor kell még tükröt tartani nekem, hogy megértsem végre, mindattól ami szeretnék, csak több milliónyi hiedelem választ el. Kezdem azt látni, hogy nem kell más, csak hit és erő. S mégis, a statiszta szerepet is lemondtam, mert megijedtem. Mert mi van, ha nem leszek elég jó?
Hogy a fenébe ne lennék elég jó? A tanárom elsírta magát, miközben megtört szerelmest játszottam a színpadon. A hegedűtanárom már a karrieremet tervezte, mikor kiszálltam és elfutottam. És pár hete is rendeltek tőlem egy festményt. Nekem mégsem elég jó.
Míg mások megtesznek mindent, fiókba zárom, amit csak tudok és azt mondom, nekem ez nem menne. Okom van hát szégyenkezni egy kicsit.
De míg ezen mélázgattam, eljött a búcsú ideje. Néztem az elsuhanó csoda fiút, s mikor már épp indulni készültem, felfedeztem egy időközben még odagyűlt társaságot. Szembe velem Kamarás Iván, balvást Charlie.
Úgy futottam el a helyről, hogy a lábam sem érte a földet. A szívem megtelt fájdalommal, s minden, mit mélyre zártam, előtört. Igen basszus, képes vagyok rá. Csak a hülye hitek és kételyek… Úgy burkolóztam be paplanom alá éjjel, mint még soha. Menedék. Ha alszom, elmúlik minden…
De nem múlt el. A reggelem valótlanul volt valós. Tudtam mi vár rám bent: táblázat, megformál, kimásol, beilleszt. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. De azt hiszem, igazából sírni akartam. Duzzogtam, morogtam, utáltam a laptopom, aki ezt megérezhette, mer tényleg ellenállt nekem.
A főnököm meg csak mosolygott. A fene vigye. Hirtelen őt is megirigyeltem, a helyén van ő is talán. S már azon kezdtem kattogni, milyen jogon ülök bent az irodában és foglalom el a helyett mások elől, akik csak erre vágynak, mikor egy vidám kis dallam szűrödött ki a tekintélyes vezetői irodából.
Felnevettem. Valami átszakadt ott. Hirtelen rá kellett jönnöm, hogy hiszti ide, vagy oda, most ez a valóság. Egy daloló főnök, pár igazán kedves, szeretem ember, és az utált táblázatok.
Meg a reggeli kávé, meg a terasz, és a beszivárgó napfény… Tényleg rossz ez? Hol van máshol a helyem most? Itt.
A kavargó érzéseim, a ‘nincs sehol helyem’ közepén, ott ültem a helyemen.
Megbillentettem a polcomra fűzött színes gémkapcsokat, s miközben elkezdeték zavaros táncunkat, megállapítottam, hogy pocsék inga lenne belőlük.
Csak gémkapcsok. Olyanok mint én. Izegnek-mozognak össze-vissza, majd lenyugszanak.
Lehetnének ingák is. De ők csak színes gémkapcsok. Csak összefűznek, összetartanak. Csak?
Elveszett a ,csak,. Csak itt ülök – Itt ülök. Szeretek, zene szól fülembe, majd szívecskét vágok ki egy postitból és feltűzöm egy parafatáblára. Egyik szótlan kollegám csendben tűri. Ott marad ez majd mellette, míg valaki le nem veszi.
Ez a hely most az én helyem. Amíg tűrnek s elviselnek, amíg az égiek mást nem rendelnek. Amíg nem festek hittel többet, vagy világgá nem megyek:)
Zizegő, forrongó, szabad élet ez. Én pedig élem épp úgy, ahogy tudom. S már nem is irigylem a művészeket. Hisz nincs olyan, miben ennek csíráját nem lelem meg.
Ha pedig legközelebb is lesz egy mókásnak ígérkező statiszta szerep, istenuccse, arra is elmegyek. Mert mos élek, s inkább viseljek olykor pár kudarcot, mithogy féljek.
A kiskanalat felejtse mindenki. Ideje a létet szürcsölés helyett habzsolni.
Most élünk! Telítsük meg hát mindennel, amivel csak lehet ezt a röpke, földi létet. Félni ráérünk akkor, ha vége lesz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: